Pontos emlékszem, amikor szeretett édesanyám először engedte meg, hogy a nyelvem hegyét beledugjam az ablak alatti szekrénysoron trónoló brandy-s üvegbe. Mindig ott volt, mint a rendíthetetlen ólomkatona, napszaktól és jelenlévőktől függetlenül ott pöffeszkedett az az öblös üveg a sötétbarna szekrénytetőn. Nem volt bizalomgerjesztő. Magam sem tudom, hogy miért ilyen meghatározó emlék, de tény: még a mozdulat is előttem van, ahogyan félénken megrántom az üveget, aztán ádámcsutkásan nyelintek egyet, szájredők összerándulnak, kesernyés íz marja a garatot, szemöldök a szemgolyóig csúszik, jön a hangos ble-ble, aztán az égető folyam a torkon lefelé, egészen a gyomorig. Ajh, de rossz volt. Legyünk irodalmibbak: szar. Hogy vajon ez volt-e az a pillanat, amely ha nem is örökre, de testesebb távolságba lökött magától az alkohol, nem tudom. Bizonyára hozzá tett az is, amikor – szintén szeretve tisztelt és becsült édes jó anyám, aki a liberális nevelés elvén felbátorodva azt mondta: ismerd meg, úgy tanulsz; megengedte, hogy – megkóstoljam egy fullasztó nyári szünidő alkalmával az alkoholmentes sört. Mert, ugye mindent azért már ne. Élő emlékkép, ahogyan a szobám ablakán öntözgetem ki azt a kesernyés borzalmat (legyünk irodalmibbak: szart), hogy elfogyjon. Hogy azt mondhassam: megittam, köszönöm. Legyen ilyen lehetőség máskor is. Nem szabad eltolni magadtól a szabadkártyákat, jól jöhet az még. Na, azóta sem iszom sört. Se.

Eltelt életemből vagy harminc év, mire úgy értem: kezdeni kéne valamit ezzel az alkohol dologgal. Persze, nekem sem maradtak ki az egyetemista-kamasz-korszakokból a minősíthetetlenül rossz vodkától, vodka-narancstól, viszkikólától, majd később burzsujodva a tequilától elhajlott éjszakák és egymás fejét fogva hányós szeánszok, csapatépítő tréningek. De, ez az alkoholizálás valahogy nem ment sohasem. Ha be is ültünk, le is ültünk „A fiúkkal”, valahogy mindig lájtkóla, meg hideg kakaó került elém. Vajon, a férfiembernek kötelezően innia kell? Igaz a tétel, hogy ciki, ha nem nyomolbesörtazarcba? Mert ugye a fiatalkorban az a menő, ha gurítod a rövidet meg a már említett vodkanarancsokat. Mit gurítod, még állod is. Aztán huszonöt felett meg már az a menő, ha név- és évjárat szerint tudod rendelni a Liszt Ferenc téren ülve – és a napszemüveges csajok seggét nézve – a borokat. Már aki, nekem ez sem megy. Ha az ember fia nem iszik, vagy legalábbis nem eleget, akkor az meleg yuppie vagy herélt csődör? Ez a kérdés. Nyilván nem.

De valahogy mindig is szégyelltem, hogy amikor ezzel vagy azzal kínáltak, azt mondtam: kösz, most nem, meg egyébként is. Mert, na, engedtessék meg nekem kimondani: nem szeretem (annyira) az alkoholt. Bassza meg, ez van.

Egy hónapja Egerben voltunk a feleségemmel. Hosszú hétvége gyerekek nélkül, hah. Persze, legurultunk a Szépasszony-völgyig. Ha nem is világosodtam meg, de rájöttem, hogy az édes bort én tulajdonképpen szeretni is tudnám. Persze az is ciki, de hát, lépésről lépésre, mondhatnám hosszú lépésre. Szóval, kezdődik az én továbbképzésem. Mert a pálinkával is úgy vagyok még, hogy a Zsindelyes mézes-vaníliás-körte az nagyon finom. Csak, hát azt mondják rá, hogy az ilyen nőcis. Persze, 'nyátok, maximum az üvege.

Egy szó mint száz, egy sor mint száz karakter: nekilódulok a szeszturizmusnak. Vállaltan nem szeretem, nem iszom, nem rajongom. Első fokozatban az édes bor és a lágyabb, édeskék pálinkák érdekelnek. Meglátjuk mi lesz az út végén.